Menü
Rövid URL

Nincs, ami ne lenne - Drop Shop Portfólió 2017

Schloss gobelsburg
Ki van ez gondolva (fotó: alessandri-design.at)

A Drop Shop sokaknak intézmény, nekem távoli kiméra. Életemben kétszer voltam a Drop Shop borbárban, viszont borőrült rokonlélekként Hebenstreit Ádám rendszeresen meghív a kiemelt rendezvényekre. A meghívással nagy átlagban évente egyszer tudok élni (szegediként nekem kigazdálkodhatatlan luxus egy ilyen rendezvény: bruttó 12 órám ment rá, ebből 4-et töltöttem a helyszínen).

A hasonló kóstolók eddig a Gerbaud-házban zajlottak, most először volt a Külügyi és Külgazdasági Intézet a helyszín. A lebonyolítás ugyanolyan profi volt, mint eddig bármikor, de a FB oldalon felbukkanó üzenetekből látszott, hogy a rendezvény előtt az információáramlás a szokásosnál lassabb és hiányosabb volt.

Én két mesterkurzuson vettem részt, és ezek az ültetett kóstolók a műfaj legjobbjai. A sétáló kóstolókból viszont valahogy kiöregedtem, nincs már meg bennem a tűz, hogy a pohárral, kármentővel, notesszel, hátizsákkal nehezített kiszorítósdiban megharcoljak a szabad pultcikkelyért. És akkor a kedves ismerősökről, a kóstolási jegyzetek legfőbb kártevőiről még nem is beszéltünk.

Michael moosbrugger
Michael Moosbrugger (fotó: DropShop)

Az első mesterkurzust a Schloss Gobelsburg birtokigazgatója, Michael Moosbrugger tartotta. Moosbrugger az osztrák és a nemzetközi borsajtóban is többnyire glóriával a feje fölött jelenik meg, de engem még soha nem fogtak meg a borai. A teljes kóstolót egyetlen témának rendelte alá, a ’Tradition’ néven futó sorozat bemutatásának. Én általában félek a „koncepciózus” boroktól, mert az ötlettulajdonosok hajlamosak annyira belehabarodni saját elmeszüleményükbe, hogy a kóstolható valóságot már alig érzékelik. Néhány éve egy másik DS bemutatón volt már szerencsém a Traditionhoz, és akkor sem a koncepció, sem a bor nem ragadott meg. Most azonban az ötletgazda előadásában és 5 évjárat tükrében sokkal meggyőzőbbnek találtam a projektet.

Dióhéjban arról van szó, hogy levéltári kutatások nyomán Moosbrugger megpróbálta rekreálni a régi idők borait. Az ő választása az 1800-1850 közötti periódusra esett, amikor az aromatizációval már szakítottak, a szüretet és a pincemunkát forradalmasító gépek viszont még nem jelentek meg. Amennyire én értettem, a feltámasztott hagyomány legfőbb fogása a bor „iskolázása”, ami döntően a gyakori fejtésben nyilvánul meg, de alapvetően az egész borkészítési folyamatot az oxidatív környezet határozza meg. Nem az illatosság, hanem a textúra és a stabil építmény a lényeg.

Az öt kóstolt borból a két fiatalabbiknak valóban a legjobb osztrák fehérek között a helye. Moosbrugger szerint 2014-et idővel az évtized három legjobb évjárata között fogják majd számon tartani. Valószínűleg kevesen értenének vele egyet, de még kevesebben lehetnek azok, akik 2014-ben ilyen bort készítettek. A 2014-es Tradition Riesling nagyon meggyőzően szemléltette a súlypontváltást az aromatikáról a szerkezetre és az egyensúlyra. Komoly, zamatos, hibátlan egyensúlyt mutató, hosszú bor. Nagyon szeretném saját palackból újrakóstolni.

A 2013-as Tradition Grüner Veltlinert a Wine Advocate az évjárat legjobb veltelinijének kiáltotta ki. Schildknecht ájult csodálatot tükröző és 97-98 pontban kulmináló kóstolási jegyzete itt olvasható. Első nekifutásra visszalépésnek éreztem a 14-es Rieslinghez képest, és évekkel idősebbnek. Aztán be kellett látnom, hogy a komótosabbnak és édesebbnek ható kortyban rendkívüli gazdagság és erő rejlik. Minden perccel újabb rétegek tárultak fel. A 2011-es veltelini tompább, lustább, színtelenebb volt (igaz, forró évjárat). A két veterán, a 2009-es és a 2005-ös Riesling inkább csak a borász számára lehet érdekes, mindkettőt a homogenizáló „ó-bor feeling” uralta.

Castellare
Madaras chianti (fotó: DropShop)

Az előzetes hírverésből ítélve a második mesterkurzust szánták a nagydobásnak. Valójában két borászat mutatkozott be: a Castellare di Castellina és a Rocca di Frassinello. Az elsőről már hallottam, jónevű Chianti-birtok, a másodikról még soha, pedig ezt szánták a húzónévnek. Az 1970-es években alapított Castellare di Castellina identitása az őshonos fajtákhoz való ragaszkodásra és az organikus gazdálkodásra épül – az ő sangioveséjükbe legfeljebb malvasia nera keveredhet, merlot soha, és ehhez az alapelvhez a szupertoszkán divat csúcsán sem lettek hűtlenek, hangsúlyozta többször is Roberto Cremonese. A második birtok, amely a Castellare di Castellina és a Domaines Barons de Rothschild-Lafite közös vállalkozása Maremmában található és – tudathasadásos módon – csak „szupertoszkán” borokat készít, azaz a sangiovesét cabernet sauvignonnal, merlot-val és syrah-val házasítják. Ennél már csak az lepett meg jobban, hogy a Rocca di Frassinello borai mennyivel kifinomultabbak és precízebbek.

A 2015-ös Chianti Classico Riserva bizonyára még hordóminta volt, és semmit nem tett azért, hogy újra megjöjjön a kedvem a chiantikhoz. Esetleges erényeit az illatban megjelenő aceton és a kortyot uraló nyers sav zárójelbe tette. A maremmai szortiment két olcsóbbik borával folytattuk, és bár az Ornello és a Sughere is az ezerszer elátkozott 2014-es évjáratból származott, egyértelműen szintet ugrottunk - mindkettőnél feltűnő volt a magabiztos elegancia, a jó hordókezelés és a szépen megőrzött gyümölcsösség. A kínálat csúcsán elhelyezkedő Rocca di Frassinello 2007-es és 2010-es évjárata paradox módon a legszebb brunellókat idézte, noha gyakran visszatérő mantra, hogy 5-10 százalék cabernet már eluralja a sangiovesét (ebben 40 százalék a bordói fajták aránya). Zárásként visszatértünk a Castellare di Castellinához; a csúcs-chianti, a Sodi San Niccoló úgy csikorgott-nyikorgott a frassinellók után, mint egy elsőgenerációs korhű hegedűs Perlman mellett. A végén az olaszos sztereotípiákat séróból hozó előadó megszavaztatta a közönséget, és a kb. 25 fős társaságból négyen vállaltuk, hogy nem a „hagyományápoló” chiantik, hanem a maremmai invazívok tetszettek jobban.

A sétáló szakaszra nagyjából egy órám jutott, és ennek kétharmadát tölthettem borokkal, ami 16 tétel megkóstolására volt elég. Ez döntően a Gobelsburg-sor végigkóstolását jelentette. A 2014-es Tradition mellett a 2015-ös Heiligenstein Riesling emelkedett ki, de igazából nem volt megingás a sorban, bármelyiket, bármikor szívesen innám. A Prager-sor is erős volt, de itt olykor éreztem illatbéli bizonytalanságot (persze nem a felvégen). Aztán elragadott az ismerős-áradat, és a kínálat nagyobbik hányadát már csak szemrevételeztem. Annyit azért most is megállapíthattam, hogy a DropShop beszerzőinél tájékozottabbnak lenni művészet. Az én szemszögemből nézve szinte nincs, ami ne lenne. Az évek során összegyűjtött személyes kedvenceim legszűkebb köréből láttam bort a wachaui Alzingeréktől, a déltiroli Kellerei Terlantól és a riojai Lopez de Harótól.

Rocca di frassinello
Színpadias - a Rocca di Frassinello hordós érlelője (fotó: castellare.it)

Weér Yvóval is összefutottam, akit sikerült rábeszélnem, hogy egy beszámoló erejéig reaktiválja magát:

Végre tudatosult bennem, mi a bajom az úgynevezett sétáló kóstolókkal: fárasztó az ácsorgás, az ember gyereke szerencsétlenkedik a jegyzetfüzetével meg a poharával, és közben még arra is figyelnie kell, hogy a köpője tartalmát lehetőleg ne öntse a mellette hasonlóképpen szerencsétlenkedő embertársa zakójának a zsebébe. A tempó miatt – egyik pohár jön a másik után, nincs idő s hely az alaposabb csócsálásra – a borok pőrén mutatják meg magukat, nem öltözteti fel őket sem a mese (ezt a borász adja elő), sem az okoskodás (ezt meg a beszédes kóstolótárs), az orr és a száj magára marad az értelmezéssel, és csak azt veszi észre, ami valamilyen irányba kiugrik: bűn rossz vagy a fellegekbe röpít ott helyben. A lassúaknak, a kismestereknek, a zárkózottaknak csökken az esélyük, akár egy vakkóstolón.

Így vérzett el a Schloss Gobelsburg-portfólió jelentős része is. Két borra azonban nem lehetett nem felfigyelni. A 2015-ös Ried Heiligenstein Riesling egyszerre mutatja a rajnai rizling gyümölcsös (vilmoskörte mindenféle trópusi herkentyűkkel), friss és érett arcát. Koncentrált és elegáns. És hogy kritika is legyen: a hordó – az egyébként a savval nagyon is pariban lévő maradékcukorral együtt már sok az én számnak. A Tradition Riesling, amit a borász, Michael Moosbrugger a fehér sor végén mutatott, az Ausztriában sem egyszerű (hűvös, esős) 2014-es évjáratból volt hivatott megtestesíteni a cisztercita rend pincéjének az alapfilozófiáját, a régi borkészítési tradíció felújítását (kosaras prés, nagy hordók, ülepítés nélküli spontán erjesztés stb.). Mivel ez a hagyomány nem ismeretlen itthon sem, és volt szerencsém inni ilyen borokat, bátran állíthatom, hogy azokkal – szerencsére – kevés rokonságot mutat. Ellenben egy rendkívül koncentrált, komplex, letisztult szerkezetű, izgalmas bor. Pontos és kifinomult savak – nyoma sincs bennük az évjáratra jellemző butaságának, helyette inkább sót és ásványt találunk –, feszes textúra, remek arányok.

És még egyet megemlítek, bár az úgynevezett sétáló kóstolón alulmaradt, de valószínűleg jobb sorsa érdemes: a pince non vintage Brut Reserve pezsgőjét (pinot noir, riesling, zöldveltelini). Rendíthetetlen savai ellenére hoz némi krémességet a textúrája, a citrusok dominanciája mellett van barack és friss alma is, de a Falstaff idei 93 pontjában az én orrom felől nézve bőséggel van honfiúi hevületet (bár pár éve R. Parkernek is megért 90 pontot).

Jó lenne egy olyan világban élni, ahol olyan borokat csinálnak visszakézből, mint a mucsizoltán fejű wachaui Leo Alzingerék. Két '16-os federspieljük, a Frauenweingarten Grüner Veltliner és a Dürnsteiner Riesling is azzal a fantasztikus tisztasággal, és zamatossággal, örvendeztet meg, ami az osztrák borok alapfelszerelése, hazai fehérekben viszont hektikusan találkozni vele. Alzingerék grüner veltlinere jelen állapotában tetszetősebb, még ha szögletes is kicsit, illatában gyümölcs, zöldfűszer és némi tűzkő, a savak nagyon is a helyükön vannak, elegánsak és zamatosak.

De hogy valami keményebb is legyen: Peter Jakob Kühn rheingaui biodinamikus atyúristen 2016-os Quarzitja (riesling). Egyszerűen nem tudtam hova tenni. Illatában a lábszag keveredett a parfümmel, aztán gyógynövényessé és rieslingessebbé kerekedett (egy korosabb rajnainak megfelelő mennyiségű petrollal). Szájban azonban az első pillanatától más világot mutatott meg. Mintha a koncentrált, hosszú, kerek bort nem ugyanabból a pohárból döntöttem volna a számban, mint amiből orrba rúgott a lábszag. Nagyon kíváncsi lennék, hogy nyugodtabb körülmények között és fél év múlva mit mutatna.

Eddigre nagyjából el is fáradtam annyira, hogy már csak mazsolázzak. Vincent Girardin Volnay 1er cru Santenots-a megmutatta, hogy a jó pinot-okért tényleg bele lehet szeretni Burgundiába, csak bírja az ember pénztárcája. Ritka együttállása a természetes gyümölcsösségnek és a hordós érlelésnek. Feszes, jó arányú, zamatos savú. A Domaine Faury 2013-as Côte-Rôtie-ja (syrah-viognier küvé), ugyanezt hozza egy másik borvidékről, más fajtából és más vastagsággal. Elegáns bor. Olyan intenzíven és direkten gyümölcsös (az alapot a málna adja), mintha nem látott volna hordót, pedig nagyon is. Zamatában már van némi füst és kövesség, kicsit szikár is.

Még mindig fiatal a 2010-es Chateau Corbin-Michotte, de van benne kellő tartalom a fejlődéshez. Gránátalmás, szedres illatához jól illenek a fás elemek, de a kortyban még sem a fa, sem a tannin sem találta meg a helyét. Utóbbi érett, finom szemcséjű, de még nem simult el teljesen. Nem így a Rocca di Frassinello (Castellare di Castellina és a Château Lafite Rothschild előre beharangozott közös toszkánai projektje): a 2007-es sangiovese-alapú házasítása megmutatta, hogyan tud szépen öregedni egy bor anélkül, hogy elveszítené az elevenségét. Ha nem is szuperkoncentrált, de letisztultsága, a még mindig eleven gyümölcsök, a fűszeresség, a csokoládés és a hordós aromák harmóniája nagyon élvezetessé teszik. A 2010-es viszont koncentrációban is nagyobbat domborít. A korkülönbség érződik, a gyümölcsök még frissebbek, és a tannin is fickósabb. Végül legyen egy spanyol is, a 2012-es Matsu El Viejo (tiszta tempranillo Toróból). Egy francia (bordói) vöröshöz képest mintha baltával faragták volna, de elképesztően gazdag, és kirobbanó formában van. Gazdag gyümölcstartalék és merész mennyiségű hordós aroma birkózik egymással a hatalmas testben. A bort kóstolva hajlamosak leszünk elhinni, hogy valóban sokat tesz egy borhoz, ha százéves a tőke.

Cremonese
Roberto Cremonese (fotó: DropShop)

A Művelt Alkoholista aktív és az alvó szerzői gárdájából sweetsole és csite is összeszedte a kedvenceit:

sweetsole:

Prager Riesling Smaragd Klaus 2016: Kiemelkedett a Prager-sorból, és talán az általam kóstolt komplett fehérboros mezőnyből is. Illata ugyan nem túl bonyolult, de mély és tiszta, intenzív fehérhúsú barackkal, citromhéjjal és halvány fűszerekkel. Az igazi parádét a korty kínálja, lehengerlő egyensúlyú, annak ellenére, hogy savban nem szűkölködik, azok viszont tökéletesen illeszkednek a minimálisan krémes testbe. Eszement hosszú lecsengés, barackos, sós ízekkel. 15 pont

Terlan Winkl Sauvignon Blanc 2016: Ebben a borban nem is az a legszebb, hogy baromi jó, hanem az, hogy ezt egy termelőszövetkezet produkálja. 143 termelő, 165 hektár. Tökéletesen elegyíti a fajta új-zélandi és francia arcát, de óviláginak hivalkodó, újviláginak arisztokratikus. Azaz a fajta illat alapján egyből felismerhető, de nem közönséges, ízben itt is perfekt harmonát kapunk, végtelen lecsengéssel. 14 pont

Schloss Gobelsburg Lamm Grüner Veltliner Erste Lage 2016: Ugyan csak Kamptal, de wachaui magasságokban tündököl. Finoman fehérborsos, birsalmás, fűszeres illat, melyet mesteri hordó ölel körbe. Krémes testű, kényeztető, harmonikus korty körtével és csonthéjas gyümölcsökkel. Az egyensúlyba itt sem lehet belekötni, a zölveltelini prototípusa. 14 pont

csite:

Nagyon izgalmas kóstoló volt, jó szervezéssel.

Prager Klaus 2016: Friss, visszafogottan szőlős illat, nagyon feszes szerkezet, tökéletes felépítéssel, nem túl sok, nem is kevés, pont jó aromatika, elegáns, letisztult világú bor.

Lopez de Haro Rioja Gran Riserva 2009: Túlérett gyümölcsök, csokis hangulattal, kávéval vegyítve, az íze hűen visszaadja, amit az orrban érzünk, nagyon sima tannin, hosszú lecsengés, aszalt gyümölcsökkel.

Collemassari Montecucco Riserva 2014: Túlérett szeder, áfonya, cédrusos jegyekkel. Kóstolva dús tannin érzet, de finom porózussággal, jó savhangsúllyal, szuper hordóhasználat.

1 hozzászólás

A bejegyzésekhez csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá. Itt regisztrálhat.

jackrose

A Gobelsburg pezsi tényleg elég jó volt, a 15ös Lamm-ot sokkal jobbnak éreztem, mint ezt a 16ost.
Leszondáztam szinte az összes olaszt, a nyelvemet tisztességgel legyalulták, kb. 3-4 napig volt hólyagos. :)

Az Umathum cseresznyéskertet szívesen kortyolgatnám 7végente felezett/harmadolt árszabás mellett.:)